2010. augusztus 16., hétfő

1. nap, csütörtök

Reggel hatkor startoltunk el otthonról, mert 700 km állt előttünk, és nem ám puccos autópályák, hanem igazi kihívás. Kátyúkkal tűzdelt, kamionokkal súlyosbított, jó kis román utak. Ráadásul mindjárt az első napra programokat is beiktattam, hogy ne legyen olyan egyhangú az út.
Kihasználtam ezt az alkalmat arra is, hogy összehasonlító tesztet végezzek el két GPS navigációs berendezés között. Az egyik egy olcsó noname cucc, egy 2007-es IGO programmal és egy menő Garmin nüvi, amit még a Budapest – Bamako futamra vettem, merthogy Nyugat-Afrika térképet csak arra lehetett kapni, de most a gyári 2009-es Garmin térkép volt rátöltve. Nagyváradnál léptük át a határt, és már ott mást mutatott a két készülék. A helyzetet csak bonyolította, hogy az útjelző tábla egy harmadik irányt jelölt meg Kolozsvár felé.  Salamoni döntést hoztam, és jobbra kanyarodtam, a várost elkerülő útra, mert arra még nem jártunk. Nagyváradot igen jól ismerem, mert évekig működött ott egy vállalkozásunk, ezért jó néhányszor megfordultam a városban. Mindig megfigyeltem, ahogy fejlődik, épül, szépül, még ha nem is gyors ütemben. A várost délről megkerülő út is tele volt új áruházzal. A szokásos német multik (Metro, OBI, Praktiker) mellett itt rengeteg a francia is (Cora, Carefour, Auchan, stb.) Egyébként érdekes, a franciák imádják Romániát, és most nem a Clemenceau-ékra gondolok, hanem a mai gallokra, jöjjenek akár tömött turistabuszokon, vagy hátizsákot cipelve autóstoppal. Több ilyet is láttunk utunk során. Rengeteg az olasz rendszámos autó is, de ahogy felmértem, nem annyira taljánok ültek benne, sokkal inkább vakációra hazatért vendégmunkások.
Mátyás király szülőháza
A város végében egy idős néni integetett, kezében nagy cekkerrel. Megsajnáltuk őt és mivel volt még egy szabad hely az autónkban felvettük. Kiderült, hogy az öt kilométerre lévő tanyájára igyekezett és már fél órája állt az út szélén, de senki nem állt meg neki, busz meg csak hébe-hóba jár erre. Romániában egyébként is nagy hagyománya van a stoppolásnak. Fiatalok, idősek, nők és férfiak egyaránt élnek az utazás eme kényszerű módjával, gyakran beszállva az üzemanyag költségbe. Mi persze hallani sem akartunk pénzről, ezzel legalább letudtuk a napi jó cselekedetet.
Három óra körül érkeztünk be Kolozsvárra. Igazi csúcsforgalom, parkoló sehol. Háromszor megkerültük az Unirii teret, ahol a nagytemplom van, mindhiába. Végül egy mellékutcában sikerült bepréselnem magam két autó közé. A parkoló órán az állt, hogy egy óra 2 lej (1 lej=70 Ft.), de csak banival lehet fizetni, olyanom meg nincs. Pont ott őgyelgett viszont a csősz, és fényképezgette a renitenseket, a már jól ismert módon. Cetli az ablaktörlő alá, fotó az autóról. Ez a művelet a világon mindenütt ugyanúgy néz ki. Hiába, ez a globalizáció! Odamentem hozzá és végrehajtottam az első nyelvismereti tesztemet. Megkérdeztem tőle, minden cifrázás nélkül, magyarul. „Jó napot! Fel tudná ezt nekem váltani?” Rövid habozás után odavetett nekem egy kurta nemet. Tehát érti. Nem úgy, mint a közeli büfés, a főutcán, akinél még az angollal is hiába próbálkozom. Kolozsváron már csak 10 % a magyar ajkúak aránya. Meg is találtuk néhányukat Mátyás király szülőházánál. A környező utcákat ellepik az árusok, ezek többsége egymással is magyarul beszél, nem csak velünk. Innen átsétáltunk a már említett főtérre, hogy megnézzük mi is az igazság az Igazságossal. Most akkor ott van vagy nincs? A szobrot még évekkel ezelőtt a nacionalizmusáról hírhedt Funar polgármester szereltette le, azzal a szöveggel, hogy renoválják.
Mátyás szobor ma
Ez kísértetiesen hasonlított a mi Felvonulás téri Lenin szobrunk esetére. Aztán mit ad Isten, még fontos régészeti leleteket is találtak alatta, amit persze fel kell tárni. Nos, az igazság az, hogy ott is van az emlékmű. Meg nem is. A szobor fölé ugyanis egy acélkeretet építettek, amit műanyag oldalfalakkal láttak el. Ez eltakarja az alkotást, de ahogy közelebb mentünk kiderült, hogy az acél szerkezet egyben tartó funkciókat is ellát, ugyanis Mátyás lovának lábait ehhez rögzítették, és a teljes talapzatot elbontották. Elég fura, ott lebeg a magasban a szobor egy része. Nem értem mi ennek a megoldásnak az értelme. De lehet reménykedni, hogy egyszer majd kész lesz, mert láttunk ott munkásokat szöszölni valamivel. Lebeg viszont még valami, ott lépten, nyomon, mégpedig a román zászló minden mennyiségben. Nem csak középületeken, villanyoszlopokon, de magánházak ablakában is szép számban. Észak-Írországot juttatta eszembe, amikor Belfastból vezettem Londonderry felé, minden faluról pontosan lehetett tudni, melyiket lakják angolok, mert ott lobogott így, sok ablakban a Union Jack, nehogy elfelejtsék, honnan jöttek. (Ha érted mire gondolok.)
Torda felé vettük az irányt, és a városból kiérve még egyszer visszapillantottunk a hegytetőről, hogy megcsodáljuk Kolozsvárt madártávlatból is.
Marosvásárhely, Kulturpalota
Marosvásárhely a térképen nem tűnik olyan messzinek, mégis öt óra elmúlt már, mire odaértünk. Rengeteg falu van út közben, és minden másodikban ott vadászik egy traffipax. Vagy álló, vagy mozgó rendőrautóból mérnek, még szerencse, hogy az autóstársak itt is villogtatnak előre. Megálltunk a főtéren, ahol szintén a parkoló órával szenvedtünk, de most azért, mert nem volt. Végül az újságos nénitől tudtuk meg, hogy itt a trafikban kell megvenni a jegyet, de öt után már nem kell fizetni. Hurrá, már megint megspóroltunk egy sör árát! Az volt a terveinkben, hogy megnézzük a Kultúrpalotát belülről. A jegyárus hölgy szerint, a hat órás zárásig hátralevő szűk egy óra elég is a látnivalók megtekintéséhez. Na persze, én is ezt mondanám, ha jegyeladásból élnék, de a 7 lejes belépő nem tűnt olyan vészesnek, vettünk hát hármat és elindultunk a Tükörterem felé.
Ebben a hosszú teremben van két, szép nagy tükör is, de nem ez a fő durranás, hanem az ólomberakással díszített színes üvegablakok, melyek Erdély mondavilágának részleteit elevenítik fel. Miközben sétálgatunk végig a helyiségben, az ott dolgozó hölgy egy kazettát tesz be nekünk, amiből megtudhatjuk az egyes ablakok történetét, természetesen magyarul. Ebben a városban már sokkal több magyar szót hallani az utcán és az üzletekben, látszik, hogy elértük Székelyföld határát. A Kultúrpalota másik nagy látványossága egy hatalmas színházterem, melyről később megtudtam Szaszkótól (Avatar, ének), hogy egyedülálló akusztikája van, ő már játszott itt korábban.
Elég jól álltunk idővel, úgy döntöttem, hogy belefér még egy szovátai kitérő, és felmentünk a Medve tóhoz. Ez a közkedvelt fürdőhely egy beszakadt sóbánya helyén keletkezett, amitől aztán olyan sótartalma lett a víznek, hogy az ember tempózás nélkül is fent marad a felszínen. Ezt sajnos már nem tudtuk kipróbálni, mert már bezárt a strand, kipróbáltuk viszont, hogy milyen itt a csorba leves és beültünk egy, a parton álló teraszos étterembe. Nem csalódtunk. Leteszteltünk egy zöldséges csorbát és egy borjúhúsosat is, hát mondhatom mind a tíz ujjunkat megnyalhattuk volna utána, ha ez nem nézne ki idétlenül, és nem lett volna kanalunk. Az éttermi árak egyébkent nagyon korrektek.
Medve-tó
Itt egy jobb helyen annyiért kínálják az ételt, mint odahaza egy rosszabb helyen. Megtudtuk egy helyi erőtől, hogy a strandot a HungarHotels üzemelteti, és bár fizetős, minden nagyon kulturált és színvonalas.
A Szovátáról Gyergyóra vezető út gyönyörű tájon át vezet, de a sofőrnek nem szabad elmerengeni a fenyőerdő szépségében, mert bizony pórul járhat. Történt ugyanis, hogy kellemes tempóban haladtam az úton, amikor egy bukaresti rendszámú BMW rám jött fél méterre és le akart tolni az útról. Előzni esélye sem volt a kanyargós szűk úton. Emeltem egy kicsit a tempómon, bár már így is a megengedett sebesség felett autóztam, de csak nem volt hajlandó leszakadni. Ekkor észrevettem egy „egyenetlen úttest” veszélyt jelző táblát. Na, ha ilyet Romániában kiraknak, azt komolyan kell venni. Konkrétan, a következő kanyar után, le volt szakadva az út fele. Én még időben észrevettem és el tudtam rántani a kormányt, de béemvés barátunk, aki éppen ijesztgetőst játszott, szépen belezuhant a kátyúba. (Bár a tankcsapda kifejezés jobban illene rá.) Nem tagadom, kárörvendő vigyorral az arcomon néztem vissza a tükörből, ahogy a sérült autó félreáll.
Este kilenckor, már besötétedett, amikor elértük az Anda panziót Gyergyószentmiklóson. Amikor bejelentkeztünk a recepción, az ott dolgozó lány épp az internetet böngészte, és az Avatar honlapja volt megnyitva. És most ezen a ponton kérek elnézést azoktól, akik azt hitték, hogy a Cameron féle kék űremberekkel találkoztam volna. Hát nem. Az Avatar együttesre gondoltam, akik már jóval a világhírű film előtt alakultak, és akik az egyik legjobb hardrock banda Magyarországon. De ahogy azt a mondás tartja, senki sem lehet próféta a saját hazájában, az Avatar zenekar is itt, Erdélyben ismertebb, mint odahaza. Szóval, rákérdezünk, hogy miért is nézi a honlapjukat, hát kiderül, hogy ide várják ma estére a zenekart, aki holnap koncertet ad az EMI fesztiválon. Elállt a lélegzetünk. Ezt álmunkban sem gondoltuk volna, hogy elutazunk 750 kilométert, hogy körülnézzünk egy kicsit Erdélyben, és pont itt futunk össze kedvenc zenekarunkkal. El is határoztam, hogy akármikor is érkeznek meg, én bizony megvárom őket. Elmúlt már éjfél, amikor befutottak a fiúk egy nagy fekete turnébusszal. A bejáratnál üdvözöltem őket és útbaigazítást adtam, merre van a sör lelőhely.
Rögtön felélénkültek az egész napi utazás fáradalmaiból. A felélénkülést csak fokozta, amikor a bárpultos srác közölte, hogy a tulaj nagy rajongójuk, és fogyasszanak bátran, a ház vendégei. Danika (Avatar, billentyűk) erre így reagált „Úgy érzem magam, mint a Mötley Crüe” és azonnal rendelt két kör áfonya pálinkát és hogy ne égesse a gyomrát, hozzá egy kis csíki sört. Éjjel kettőig szórakoztak kulturáltan a fiatalok...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése