1. nap, csütörtök

Reggel hatkor startoltunk el otthonról, mert 700 km állt előttünk, és nem ám puccos autópályák, hanem igazi kihívás. Kátyúkkal tűzdelt, kamionokkal súlyosbított, jó kis román utak. Ráadásul mindjárt az első napra programokat is beiktattam, hogy ne legyen olyan egyhangú az út.
Kihasználtam ezt az alkalmat arra is, hogy összehasonlító tesztet végezzek el két GPS navigációs berendezés között. Az egyik egy olcsó noname cucc, egy 2007-es IGO programmal és egy menő Garmin nüvi, amit még a Budapest – Bamako futamra vettem, merthogy Nyugat-Afrika térképet csak arra lehetett kapni, de most a gyári 2009-es Garmin térkép volt rátöltve. Nagyváradnál léptük át a határt, és már ott mást mutatott a két készülék. A helyzetet csak bonyolította, hogy az útjelző tábla egy harmadik irányt jelölt meg Kolozsvár felé.  Salamoni döntést hoztam, és jobbra kanyarodtam, a várost elkerülő útra, mert arra még nem jártunk. Nagyváradot igen jól ismerem, mert évekig működött ott egy vállalkozásunk, ezért jó néhányszor megfordultam a városban. Mindig megfigyeltem, ahogy fejlődik, épül, szépül, még ha nem is gyors ütemben. A várost délről megkerülő út is tele volt új áruházzal. A szokásos német multik (Metro, OBI, Praktiker) mellett itt rengeteg a francia is (Cora, Carefour, Auchan, stb.) Egyébként érdekes, a franciák imádják Romániát, és most nem a Clemenceau-ékra gondolok, hanem a mai gallokra, jöjjenek akár tömött turistabuszokon, vagy hátizsákot cipelve autóstoppal. Több ilyet is láttunk utunk során. Rengeteg az olasz rendszámos autó is, de ahogy felmértem, nem annyira taljánok ültek benne, sokkal inkább vakációra hazatért vendégmunkások.

Mátyás király szülőháza

A város végében egy idős néni integetett, kezében nagy cekkerrel. Megsajnáltuk őt és mivel volt még egy szabad hely az autónkban felvettük. Kiderült, hogy az öt kilométerre lévő tanyájára igyekezett és már fél órája állt az út szélén, de senki nem állt meg neki, busz meg csak hébe-hóba jár erre. Romániában egyébként is nagy hagyománya van a stoppolásnak. Fiatalok, idősek, nők és férfiak egyaránt élnek az utazás eme kényszerű módjával, gyakran beszállva az üzemanyag költségbe. Mi persze hallani sem akartunk pénzről, ezzel legalább letudtuk a napi jó cselekedetet.

Három óra körül érkeztünk be Kolozsvárra. Igazi csúcsforgalom, parkoló sehol. Háromszor megkerültük az Unirii teret, ahol a nagytemplom van, mindhiába. Végül egy mellékutcában sikerült bepréselnem magam két autó közé. A parkoló órán az állt, hogy egy óra 2 lej (1 lej=70 Ft.), de csak banival lehet fizetni, olyanom meg nincs. Pont ott őgyelgett viszont a csősz, és fényképezgette a renitenseket, a már jól ismert módon. Cetli az ablaktörlő alá, fotó az autóról. Ez a művelet a világon mindenütt ugyanúgy néz ki. Hiába, ez a globalizáció! Odamentem hozzá és végrehajtottam az első nyelvismereti tesztemet. Megkérdeztem tőle, minden cifrázás nélkül, magyarul. „Jó napot! Fel tudná ezt nekem váltani?” Rövid habozás után odavetett nekem egy kurta nemet. Tehát érti. Nem úgy, mint a közeli büfés, a főutcán, akinél még az angollal is hiába próbálkozom. Kolozsváron már csak 10 % a magyar ajkúak aránya. Meg is találtuk néhányukat Mátyás király szülőházánál. A környező utcákat ellepik az árusok, ezek többsége egymással is magyarul beszél, nem csak velünk. Innen átsétáltunk a már említett főtérre, hogy megnézzük mi is az igazság az Igazságossal. Most akkor ott van vagy nincs? A szobrot még évekkel ezelőtt a nacionalizmusáról hírhedt Funar polgármester szereltette le, azzal a szöveggel, hogy renoválják.

Mátyás szobor ma

Ez kísértetiesen hasonlított a mi Felvonulás téri Lenin szobrunk esetére. Aztán mit ad Isten, még fontos régészeti leleteket is találtak alatta, amit persze fel kell tárni. Nos, az igazság az, hogy ott is van az emlékmű. Meg nem is. A szobor fölé ugyanis egy acélkeretet építettek, amit műanyag oldalfalakkal láttak el. Ez eltakarja az alkotást, de ahogy közelebb mentünk kiderült, hogy az acél szerkezet egyben tartó funkciókat is ellát, ugyanis Mátyás lovának lábait ehhez rögzítették, és a teljes talapzatot elbontották. Elég fura, ott lebeg a magasban a szobor egy része. Nem értem mi ennek a megoldásnak az értelme. De lehet reménykedni, hogy egyszer majd kész lesz, mert láttunk ott munkásokat szöszölni valamivel. Lebeg viszont még valami, ott lépten, nyomon, mégpedig a román zászló minden mennyiségben. Nem csak középületeken, villanyoszlopokon, de magánházak ablakában is szép számban. Észak-Írországot juttatta eszembe, amikor Belfastból vezettem Londonderry felé, minden faluról pontosan lehetett tudni, melyiket lakják angolok, mert ott lobogott így, sok ablakban a Union Jack, nehogy elfelejtsék, honnan jöttek. (Ha érted mire gondolok.)
Torda felé vettük az irányt, és a városból kiérve még egyszer visszapillantottunk a hegytetőről, hogy megcsodáljuk Kolozsvárt madártávlatból is.

Marosvásárhely, Kulturpalota

Marosvásárhely a térképen nem tűnik olyan messzinek, mégis öt óra elmúlt már, mire odaértünk. Rengeteg falu van út közben, és minden másodikban ott vadászik egy traffipax. Vagy álló, vagy mozgó rendőrautóból mérnek, még szerencse, hogy az autóstársak itt is villogtatnak előre. Megálltunk a főtéren, ahol szintén a parkoló órával szenvedtünk, de most azért, mert nem volt. Végül az újságos nénitől tudtuk meg, hogy itt a trafikban kell megvenni a jegyet, de öt után már nem kell fizetni. Hurrá, már megint megspóroltunk egy sör árát! Az volt a terveinkben, hogy megnézzük a Kultúrpalotát belülről. A jegyárus hölgy szerint, a hat órás zárásig hátralevő szűk egy óra elég is a látnivalók megtekintéséhez. Na persze, én is ezt mondanám, ha jegyeladásból élnék, de a 7 lejes belépő nem tűnt olyan vészesnek, vettünk hát hármat és elindultunk a Tükörterem felé.
Ebben a hosszú teremben van két, szép nagy tükör is, de nem ez a fő durranás, hanem az ólomberakással díszített színes üvegablakok, melyek Erdély mondavilágának részleteit elevenítik fel. Miközben sétálgatunk végig a helyiségben, az ott dolgozó hölgy egy kazettát tesz be nekünk, amiből megtudhatjuk az egyes ablakok történetét, természetesen magyarul. Ebben a városban már sokkal több magyar szót hallani az utcán és az üzletekben, látszik, hogy elértük Székelyföld határát. A Kultúrpalota másik nagy látványossága egy hatalmas színházterem, melyről később megtudtam Szaszkótól (Avatar, ének), hogy egyedülálló akusztikája van, ő már játszott itt korábban.
Elég jól álltunk idővel, úgy döntöttem, hogy belefér még egy szovátai kitérő, és felmentünk a Medve tóhoz. Ez a közkedvelt fürdőhely egy beszakadt sóbánya helyén keletkezett, amitől aztán olyan sótartalma lett a víznek, hogy az ember tempózás nélkül is fent marad a felszínen. Ezt sajnos már nem tudtuk kipróbálni, mert már bezárt a strand, kipróbáltuk viszont, hogy milyen itt a csorba leves és beültünk egy, a parton álló teraszos étterembe. Nem csalódtunk. Leteszteltünk egy zöldséges csorbát és egy borjúhúsosat is, hát mondhatom mind a tíz ujjunkat megnyalhattuk volna utána, ha ez nem nézne ki idétlenül, és nem lett volna kanalunk. Az éttermi árak egyébkent nagyon korrektek.

Medve-tó

Itt egy jobb helyen annyiért kínálják az ételt, mint odahaza egy rosszabb helyen. Megtudtuk egy helyi erőtől, hogy a strandot a HungarHotels üzemelteti, és bár fizetős, minden nagyon kulturált és színvonalas.
A Szovátáról Gyergyóra vezető út gyönyörű tájon át vezet, de a sofőrnek nem szabad elmerengeni a fenyőerdő szépségében, mert bizony pórul járhat. Történt ugyanis, hogy kellemes tempóban haladtam az úton, amikor egy bukaresti rendszámú BMW rám jött fél méterre és le akart tolni az útról. Előzni esélye sem volt a kanyargós szűk úton. Emeltem egy kicsit a tempómon, bár már így is a megengedett sebesség felett autóztam, de csak nem volt hajlandó leszakadni. Ekkor észrevettem egy „egyenetlen úttest” veszélyt jelző táblát. Na, ha ilyet Romániában kiraknak, azt komolyan kell venni. Konkrétan, a következő kanyar után, le volt szakadva az út fele. Én még időben észrevettem és el tudtam rántani a kormányt, de béemvés barátunk, aki éppen ijesztgetőst játszott, szépen belezuhant a kátyúba. (Bár a tankcsapda kifejezés jobban illene rá.) Nem tagadom, kárörvendő vigyorral az arcomon néztem vissza a tükörből, ahogy a sérült autó félreáll.
Este kilenckor, már besötétedett, amikor elértük az Anda panziót Gyergyószentmiklóson. Amikor bejelentkeztünk a recepción, az ott dolgozó lány épp az internetet böngészte, és az Avatar honlapja volt megnyitva. És most ezen a ponton kérek elnézést azoktól, akik azt hitték, hogy a Cameron féle kék űremberekkel találkoztam volna. Hát nem. Az Avatar együttesre gondoltam, akik már jóval a világhírű film előtt alakultak, és akik az egyik legjobb hardrock banda Magyarországon. De ahogy azt a mondás tartja, senki sem lehet próféta a saját hazájában, az Avatar zenekar is itt, Erdélyben ismertebb, mint odahaza. Szóval, rákérdezünk, hogy miért is nézi a honlapjukat, hát kiderül, hogy ide várják ma estére a zenekart, aki holnap koncertet ad az EMI fesztiválon. Elállt a lélegzetünk. Ezt álmunkban sem gondoltuk volna, hogy elutazunk 750 kilométert, hogy körülnézzünk egy kicsit Erdélyben, és pont itt futunk össze kedvenc zenekarunkkal. El is határoztam, hogy akármikor is érkeznek meg, én bizony megvárom őket. Elmúlt már éjfél, amikor befutottak a fiúk egy nagy fekete turnébusszal. A bejáratnál üdvözöltem őket és útbaigazítást adtam, merre van a sör lelőhely.
Rögtön felélénkültek az egész napi utazás fáradalmaiból. A felélénkülést csak fokozta, amikor a bárpultos srác közölte, hogy a tulaj nagy rajongójuk, és fogyasszanak bátran, a ház vendégei. Danika (Avatar, billentyűk) erre így reagált „Úgy érzem magam, mint a Mötley Crüe” és azonnal rendelt két kör áfonya pálinkát és hogy ne égesse a gyomrát, hozzá egy kis csíki sört. Éjjel kettőig szórakoztak kulturáltan a fiatalok...

2. nap, péntek

Zordon Kárpátok

Reggel kinéztem a tetőtéri ablakunkból és mintha csak Ausztriában lennének olyan kép fogadott. Mindenfelé formás faházak, ápolt kertek és a háttérben a meredek hegyoldalt sűrű fenyves borította. A klíma is hasonlít az Alpokhoz, mert hiába volt tegnap kánikula, éjjelre 18 fok alá süllyedt a hőmérséklet. Lesétáltunk reggelizni, és amíg elkészült a hagymás, szalonnás rántottánk körülnéztünk egy kicsit a kertben. Látszott, hogy a tulajdonos nem spórolta ki belőle a pénzt. A panzió mögött végigfutó sebes folyású patak fölé hidakat ácsoltatott, és kis halastavakat is kialakítottak, melyek fölé üveg padlójú szaletlit emeltek, ami alkalmas akár komoly rendezvények megtartására is.

Na, mit együnk?

Tíz körül megjelentek az avataros fiúk is, és amíg kajáltak, megbeszéltük, hogy délelőtt együtt megyünk fel a Gyilkos-tóhoz. A tó, az előző esti felhőszakadás miatt ma nem volt olyan smaragdzöld, mint a falinaptárokon. Inkább mondanám sárgának. Szombat lévén így is sok turista zarándokolt föl. Ezért aztán árus is van szép számmal. Kicsit rondítja a tájat, de azért volt olyan hely, ahonnan sikerült jó fotókat csinálnom.

A tótól lefelé ereszkedve haladunk át a Békás-szoroson, amiről szintén készült jó néhány kép, de ide most azt rakom csak fel, amin a fiúk látszanak, ha már ez az blog címe.

Tomi és a Gyilkos

Az út több helyen beszakadva az elmúlt napok áradásainak következtében. Parkolóhely alig, látogató viszont dögivel, nehezen lehet haladni. Megbeszéltük, hogy belefér az időnkbe, ha felmegyünk még a víztározóhoz, mert a koncert csak este kilenckor kezdődik. Ez a mesterséges tó nemcsak arról hírhedt, hogy elárasztottak vele egy komplett magyar falut 1994-ben, templomostul, emlékművestül, hanem hogy itt van a történelmi Magyarország határa is. Talán ez is közre játszhatott a döntésben, amikor a Ceausescu rezsim ide gátat emeltetett, mert az áramtermelés az biztos nem. Azon a néhány vékony madzagon, (amit egyébként fegyveres ürge véd, hogy ne fotózzák) nem sok kilowatt fér át.

Békás-szorosnál

Délután négy volt, amikor megérkeztünk a koncert színhelyére a VI. EMI táborba, ami egy öt napos rendezvény, többek között ilyen nevekkel, hogy Beatrice, Edda, Piramis és természetesen Avatar. A tábor amolyan kis „Sziget”, rengeteg sátrazó fiatallal, kulturális programokkal és persze büfékkel. A kaja árusok, viszont nem erőltették meg magukat. Nincs túl nagy választék. Úgyis mondhatnám, egyből lehet választani. Rövid töprengés után a babgulyás mellett döntöttünk (8 lej). A szomszéd néni tábláján volt ugyan felírva néhány húsétel, de valójában csak micset árult, ami egy vegyes darálthúsból készült fasírt szerű rúd. Volt egy kürtöskalács sütő is és egy lángosos, aki főtt kukoricával egészítette ki a kínálatát. Szóval, éhen veszni nem lehet és folyékony kenyér is volt minden mennyiségben.

Gátlástalanság jelképe

Körbejártam a tábort, bekukkantottam minden rendezvény sátorba, de az idő csak lassan múlt. Közben sötét felhők gyülekeztek, ahelyett, hogy rockerek tették volna mindezt a színpad előtt. Aztán megjelent a színpadon az Avatar, de még csak a beállásra. Egy ilyen hangszerpróba és erősítő beállítás is élvezetes ám, ahogy belehasít a csendbe Tomi (Avatar, gitár) szólója, vagy amikor Benyó (Avatar, basszus) ujjai végigfutnak a húrokon. Elő is dugják a fejüket a sátraikban punnyadó fiatalok.  Kilencre aztán olyan tömeg gyűlt össze, amilyet álmomban sem képzeltem volna, amikor felcsendült a nyitódal az Ébredj fel! Itt volt egy kis malőr, mert hiába a gondos előkészület, valamiért a szinti nem szólalt meg. Ettől függetlenül a fiúk letolták az egész számot. Aki nem ismeri a dalt, fel sem tűnhetett neki, hogy nem stimmel valami. A második számnál még volt egy kis húrszakadás, de ezután már ment minden, mint a karikacsapás. Péntek 13-a ezzel letudva. Öröm volt látni, ahogy a közönség együtt énekelte a refrént. Az utolsó szám a Határok nélkül, már többek szeméből könnycseppet is kikényszerített. (Gyenge kalózfelvételemet lásd lent.) Bravó srácok, szép munka volt. Később egy helyi rendezőtől tudtam meg, hogy aznap ötezer (!) fizetőnéző volt. Ez nagy szó a mai világban, főleg, hogy ezek az emberek főleg a zene miatt jöttek ide.

Az Edda tíz után kezdett, profin le is nyomták a dalaikat, ahogy ez el is várható tőlük. Éjfél elmúlt már, amikor a zenészek hosszú autókaravánja elhagyta a tábort. Krisznek (Avatar, dob) még tíz órát kell vezetnie hazafelé. Jó utat!

3. nap, szombat

Marosfő

Csodálatosan süt a nap, percről percre melegszik az idő. Reggel nyolckor, amikor elindultunk, még 18 fokot mutatott az autó külső hőmérője, de 10 órára már elérte a 33-at. A 12-es úton, délnek vettük az irányt a Csíki-medence felé. Az első említésre méltó látvány Marosfő elejében volt, mindjárt az út mellett. Egy több hektáros terület körbekerítve magas, gránitkövekből rakott fallal, és egy csodaszép kapu a közepén, amiből kiderül, hogy valami vallásos hely lehet. Belépve aztán rájöttünk, hogy egy ortodox kolostorban vagyunk. Nem volt nehéz, mivel épp szembe jött egy apáca, az ortodox nővérekre jellemző ruhában. A hatalmas rózsakert egyik szélén állt a zárda, a másik végében pedig egy templom, mindez nagyon szép, a táj építészetére jellemző stílusban. Látszott rajta, hogy nem rég épült. Egyébként is, amerre jártunk, több faluban is láttunk új román templomot építeni (és itt most nem a stílusra gondolok). Bizonyára nagyon vallásosak a falun élő románok, de azért az elgondolkoztató, hogy Csíkban, ahol a román lakosság aránya nem éri el a 10%-ot, ott egy ilyen beruházásra van pénz, míg a falu egyetlen aszfaltozott utcája az országút, az is kátyús.

Esküvő Madarason

Elnézést a kis közbeszúrásért, semmi közöm hozzá. Folytattuk az utunkat, és amikor Csíkmadarashoz értünk, egy esküvői kocsioszlopot vettünk észre, amint lekanyarodnak a főútról. Egy hirtelen gondolattól vezérelve utánuk hajtottam. Jó ötletnek bizonyult, mert egy igazi székely leánykérőbe csöppentünk. Követtük a násznépet a menyasszony házához. Az élen a vőfély haladt három zenésszel, akik magyar nótákat játszottak, utána a vőlegény a szüleivel, majd a népes nászmenet. A házak kapuiban kint állók kíváncsiskodó tekintetei mellet folyt a ceremónia. A háttérben álltunk, nem akartunk zavarni, de így is hallatszott minden szó. Nagy élmény volt, még nem láttam ilyet.

Tusnádfürdő

Tusnádfürdő volt a következő állomás. Egy kis csalódást okozott a hely, mert az útikönyvek szerint nagyon szép múlt századi épületeket láthatunk itt. Ebből csak a múlt századi az igaz, az állagmegóvó felújítás azóta is elmaradt. Mindig ez van, ha túlzott elvárásokkal utazik valahova az ember. Arra nem volt időnk, hogy bemenjünk egy gyógyfürdőbe, csak lesétáltunk a völgybe, megnézni a tavat. Szegény tó is nagyon siralmas állapotban van, a hínár teljesen behálózza a vizet. A környék is elhanyagolt, méteres a gaz mindenhol. Van ellenben egy hangulatos étterem a parton, és mivel már jócskán benne voltunk az ebédidőben, beültünk, hogy együnk valamit. Elég nehezen került elő a pincér, aki aztán kerek perec közölte, hogy neki mindegy, de sokat kell várnunk a kajára, ezért jobban tesszük, ha keresünk másik vendéglőt. Legalább őszinte, gondoltam, és tovább hajtottam a Szent Anna tó irányába. Találtunk ugyan egy útszéli csárdát, de csak hat asztaluk volt nekik, az pedig mind foglalt. Ismét megállapítottam, hogy vendéglátásban van még mit fejlődniük.

Vészjósló felhők

A Szent Anna-tó egy tengerszem, ami Csomád-hegységben kialakult vulkáni kráterben jött létre. Csak 25 km Tusnádtól, de téved, aki azt hiszi, hogy hamar oda lehet érni, ugyanis az út minősége itt sem engedi meg a száguldást. Három kilométerre a cél előtt egy világítómellényes srác állítja meg az autókat és elkér 5 lejt útdíj gyanánt. Kérdezem tőle, hogy akkor innen már lesz út? Erre kiderült, hogy még másfél kilométert hajthatok előre, ott le kell parkolnom, és az utolsó másfelet, már gyalog kell megtennünk. Mire leparkoltam a meredek domboldalon és visszacaptattam a főútra, vészjósló felhők gyülekeztek. Gondoltuk beülünk ebédelni a büfébe, amíg elvonul a vihar. Itt is csak mics volt, ráadásul csak akkor kezdték sütni, de az árus lány kedves volt, így nem volt lehetőségem zsörtölődni. A vihar ott keringett a hegyek között, de csak nem ért el hozzánk, ezért úgy döntöttünk, kockáztatunk és elindultunk le a tóhoz. Rengetegen jöttek szemben gyalogosan és kocsival is. Ezek szerint, aki korán kel, az még le tud menni kocsival egészen a tóig. A borús idő ellenére még mindig sok fürdőző volt a vízben. Egy csónakkölcsönző is kínálgatja ladikjait, kevés sikerrel.

Bálványos

Nem volt benne a tervben, de a visszaúton észrevettünk egy táblát, hogy Bálványos 6 km. Ha ilyen közel van, gondoltam megnézem hova jár Viktorunk okítani az erdélyi ifjakat, de nem tudtam belőni a pontos helyszínt, mert az egész helység csak néhány házból és egy fürdőből áll. A gyógyfürdő egyébként egy ásott medence, körbe deszkázva, és itt merülhetnek a gyógyulni vágyók a sárgás színű, iszapos vízbe.
Visszafelé indultunk, mert a nap már jócskán lent volt, és még szerettünk volna felgyalogolni Csíksomlyón a dombra. Éppen ezért Csíkszeredán csak egy percre álltunk meg a Mikó vár előtti téren. Az igazságügyi palotát és a környező épületeket szépen felújították, a parkok rendezettek és sok a virág. Áthajtottunk a városon, és a patinás líceum épülete mellett elhaladva, elértük Csíksomlyót. A katolikus nagytemplomban éppen mise volt, beültünk a végére, olyan volt mintha csak a Villányi úton lennénk Budán. Megnéztük a könnyező Mária szobrot is, ami az oltár mögött áll, de odamenni már nem tudtunk, mert szép kis sor gyűlt össze előtte, és minket még várt a domb. Pünkösdkor gondolom nem gond a tájékozódás, mert csak haladsz a tömeggel, most egy kicsit keresnünk kellett az utat a házak között, mire elértük az életvíz-forrást a domb alján. A forrásból erősen vas ízű, szénsavas víz tör elő, amit hamar meg kell inni, mert másnapra elszürkül, ami erősen csökkenti az élvezeti értékét, ha egyáltalán volt neki. A dombról aztán csodálatos látvány tárult elénk a faluról. Végszóként álljon itt egy kép, ami mindennél többet mond.

4. nap, vasárnap

Sóbánya, Parajd

Ismét kegyes volt hozzánk az úr, ami az időjárást illeti, szikrázó napsütésben indultunk haza. Mára csak egyetlen programot iktattunk be, hogy azért emberi időben érjünk haza. Parajd a sóbányájáról híres, ami ma már, turistalátványosság és tüdőszanatórium. Tíz körül értünk oda, és a parkoló felé vezető úton már komoly dugó alakult ki. A bányavállalat kiürült telephelyén alakították ki a parkolót, ami annyit jelent, hogy ültettek egy embert a bejárathoz, aki elszedi az 5 lejes belépődíjat, és volt még egy srác, aki megmutatta, hogy a zegzugos üzemudvaron hol parkoljunk le. Nekünk szerencsénk volt, mert egy árnyékos hely jutott, és hát a 350 Ft. szinte semmi, Pesten ez egy órára sem elég. Innen aztán a szuvenír árusok gyűrűjében haladtunk a bánya bejárattal szemközti jegypénztárhoz. A jegy megvásárlása után egy buszra kell szállni, ez visz le a bánya gyomrába. A buszút végén még vár ránk egy csomó lépcső, amin kb. tízemeletnyit kell leereszkednünk, hogy elérjük a termeket. Az óriási sótermekben komplett játszóterek, piknikező helyek, internet szoba, sőt egy kápolna is helyet kapott, hogy akik terápia jelleggel ereszkedtek alá, hosszú órákat is eltölthessenek itt. Reménykedtem, hogy a visszautat már lifttel tehetjük meg, de sajnos ilyen opció nincs, úgyhogy marad a több mint száz lépcső.
Van már autópálya Erdélyben! Igaz nem túl hosszú, de legalább jó minőségű és elkerüli Kolozsvárt, így vagy félórával lerövidítettük a haza utat. Van még egy előnye, hogy innen jól megfigyelhetjük a Tordai-hasadékot, amit az egyes útról nem lehet látni.
Már odafele úton is megcsodáltuk, de most meg is álltam lefényképezni Bánffyhunyadon a Gábor cigányok maharadzsákat megszégyenítő palotáit. Ezek olyan épületek, mintha egy bádogos mester referencia munkájaként emeltek volna a főút mellé. Valójában ezeket nem is lakják, többségük be sincs fejezve. Mindenesetre olyan erős hatással van a környék építészeti kultúrájára, hogy már más falvakban is megjelentek a hasonló lakhelyek.

Wow!

Már jócskán elmúl az ebédidő, de úgy gondoltuk, hogy most már kihúzzuk a Király-hágóig, mert ott láttunk egy pár jó kis, teraszos éttermet. Hiba volt. Ebéd helyett sikerült jól felhúzni magam. Azt tudtam, hogy ez a rész már nem annyira magyarok lakta terület, de azért az üzletileg is öngól, hogy ott, ahol a parkolóban az autók több mint fele magyar rendszámú, egyik pincér sem tud magyarul. De nem ez volt az idegességem fő oka, a személyzettel más gondok is voltak. Nevezetesen, hogy nem igazán akartak kiszolgálni. Végre egy vendéglő, ahol le is tudunk ülni (igaz pecsétes abroszhoz, de kicsire nem adunk) csakhogy hiába integetek a felszolgálónak, átnéz rajtam. Ott is hagytam a helyet rövid úton és végül lejjebb, egy helyi erők által látogatott étterem, terítő nélküli asztalához ültünk le, de legalább egy jót kajáltunk és az ár is sokkal szerényebb volt. Annyit akartam még ide beszúrni, mint érdekesség, hogy itt is, mint az utunk során több helyen is, koedukált WC van. Gyakorlatilag közös mosdó, és fülkék. Piszoár nincs. Ilyet sem láttam még, de tulajdonképpen mindegy is, akinek nagyon kell, az ne finnyáskodjon.

Háztáji

Tovább folytattuk az utunkat Nagyvárad irányába. Ezen a részen igen gyakori, hogy az őstermelők kiállnak az út szélére árulni a portékájukat. Ezt már az erdős részen is tapasztaltuk, ott főképp vándorló családok kínálják a frissen szedett rókagombát, áfonyát, itt pedig a lilahagyma a sláger. Meg is álltunk, hogy vegyünk egy füzérrel. A nénitől megtudtuk, hogy kevéske nyugdíját egészíti ki ezzel a bevétellel, de gyakran zaklatják őt és a hozzá hasonlókat a helyi fináncok, hogy ezt nem teheti csak úgy.
A hátralevő távon már semmi esemény nem történt, mindössze annyi, hogy felvettünk egy stoppos srácot Váradon, aki egy Debrecen táblát tartott maga elé. Hatalmas viharfelhők gyülekeztek, és megsajnáltam szegényt. Kiderült, hogy ő is zenész és ismeri az Avatart, már ezért megérdemelte, hogy felvettem. :)
Összességében egy igen érdekes, és élményekben gazdag hétvége áll mögöttünk. Egyetértettünk abban, hogy Erdély jó hely, feltétlenül fel kell fedeznünk a többi részét is a közeljövőben.